Anyád hogy van?

Diplomakiállítás dr. Geréb Ágnes életéről

Dokumentáció

Köszönöm a megnyitót Szalóki Áginak és segítségének, a fotókat Koós Tamásnak, Mészáros Ottónak, Ficsor Mártonnak és Csipes Antalnak!


Száz Joli írása:

Jakab az a "gyerek", akit egész kicsi kora óta láthattam felnőni. Újrakezdem. Jakab az a "gyerek", akit egész kicsi kora óta figyeltem felnőni is, de sokkal inkább a közbülső fázisokban kukkoltam. Őt. Meg azt, hogy mire, hogy reagál az anyja. Amikor életemben először láttam, pizsamában legózott, olyan 5-6 éves lehetett. Én már ettől is kellőképpen elérzékenyültem, nem csoda: az első gyerekem volt a hasamban. Azt még nem tudtam, fiú-e vagy lány. Mindenesetre megkívántam egy ilyesmi pizsamában legózó kisfiút (vagy a húgához hasonló cuki hálóinges kislányt.) Innentől kezdve figyeltem: mi jön 1, 3, 5, vagy éppen 10 évvel a pizsamában legózás után. Néha hosszú haj, majd váratlanul épp nullás géppel letarolt koponya. Jó, egye fene. Nem halok bele. Vagy kaméleon. Arra csak úgy hápogtam (magamban). Aztán madárpók. Na neee..! (Ezt az enyémek,- ja, mert hogy fiam lett, először is, aztán még kétszer - soha! Csak a testemen keresztül!). Ezt már hangosan is kimondtam, meg azt is, hogy "én addig nem jövök ide többet, míg ezek a vadállatok itt vannak!" (megjegyzem: nem nagyon érdekelte). Aztán lett egy idegesítő kutyája is. Ebben sem átlagos. Sem a kutya, sem a gyerek. Sem az anya, aki mindezt nem csak elviseli, hanem... Láttam a buszmegállóban csókolózni... Rendben, gondoltam, akkor erre is lehet számítani. (Az enyémek akkoriban még az általánosban vagy az oviban kergették a lányokat.) Aztán láttam valamelyik hídnak valamelyik magaslatán a Duna felett pózolni. Na, - gondoltam, - remélem ad neki az anyja rendesen, amikor hazamegy, és gyorsan bevettem egy szíverősítőt. (Az enyémek akkoriban még rendszeresen legóztak pizsamában és legfeljebb fára másztak vagy a kerítésen át a labda után a szomszédba). Később, mikor az enyém pózolt a Mammut kupoláján kívülről, csak őrá kellett gondolnom, meg a híd magaslatára, és szíverősítő nélkül átvészeltem. És volt, amikor a születésnapjából adott nekem az anyja időt, mert nekem pont azon a számukra jeles napon volt megint valami bajom. És volt, amikor (részben) miattam börtönbe került az anyja. Na, akkor nem is tudtam, hogy nézzek a szemébe, de nem is nagyon volt alkalmam kideríteni...
De azt akkor is tudtam, hogy soha, de soha nem fogom megtudni, hogy mit érez. Legyen bármekkora empátiakészségem (ha van egyáltalán), még a közelébe sem juthatok annak, amit átél. Mondhatnám, hogy mára fütyülök rá, hogy mit csinál, pláne arra, hogy mit csinálnak az enyémek hozzá képest, ennyit talán fejlődtem az anyaságomban. (Amiben a lényeg az, ugye mondanom sem kell, hogy mit csinál az ő anyja, és mit az én gyerekeimé). Mondhatnám, de akkor hazudnék. Mert most is kukkolom (szegényt), és annyira, de annyira szeretnék ma ott lenni a diplomakiállítása megnyitóján! Most először esik rosszul, hogy nem vagyok néhány villamosmegállónyira. Nem azért (na jó: nem csak azért), mert olyan büszke vagyok rá, mintha az enyém lenne. Hanem mert most biztosan legalább egy hajszálnyival többet megtudhatnék arról, mit érez, min ment át akkoriban és azóta, milyen neki azzal az anyával, aki neki van. És ennek már köze sincs ahhoz, milyen az enyémeknek velem... (Vagy dehogynem?!) Menjetek helyettem is! Adjátok át neki üdvözletem. A gratulációm. És a köszönetem. Mindenért, amikről úgyis tud, anélkül, hogy felemlegetném (túl patetikus lenne), és amiről talán nem is tud(ott eddig). Mert szeretem, így is, erről a kukkoló leshelyről. Őt is, és az anyját is. Aztán írjátok meg azt is, hogy az anyja hogy van!

MOLINO